Bokod a beteljesült álom

2009. tavaszát írtuk, pontosabban  májusát, az idő borongós, de a hőmérséklet kellemes, kocsiban ülünk és robogunk Dömsöd felé. Csabi barátommal már rég nem találkoztunk és ideje volt, hogy újból összejöjjünk egy kis baráti pecára. Úgy döntöttünk közösen, lemegyünk egy hétvégére a ráckevei Duna-ágra. Már megérkezéskor elvarázsolt a táj, a szállás saját stégje, a víz, az emberek. Mikor nem jött a hal - mert sajnos volt ilyen - sétára indultunk a nejemmel. Pár száz méter után befészkelte az a gondolat magát az agyunkba, hogy nekünk kell egy stég itt. Miután érdeklődtünk az árak iránt, világossá vált, esélyünk annyi, mint kerti törpének a díszszázadba való sorozásra. Elkeseredtünk, ráadásul megérkezett a nem várt eső, ami egész hétvégén sakkban tartott minket, de úgy látszott a halakat is, mert a botra egy-két ponty kivételével nem sikerült rávarázsolni semmit, se éjjel, se nappal. Maradtak számunkra a szív és lélekmelengető beszélgetések a mézes pálinka társaságában. Ennek ellenére abban maradtunk, hogy nyugdíjas éveinkre nekünk is lesz egy stégünk.Eltelt a hétvége, kettős érzelmekkel jöttünk haza. Este mikor elmeséltük Szilvi szüleinek az élményeinket, a látottakat, felvetették, hogy van egy kis spórolt pénzük, vegyünk a környéken stéget. Mondanom sem kell örömömben majd kiesett a szívem a helyéről és neki is láttam lázasan a keresésnek. Bokodra esett a választás, az Erőmű-tóra, ami ugyan nincs olyan közel, de egy óra alatt ott vagyunk és már párszor volt szerencsénk ehhez a csodálatos vízhez, amelyen télen is lehet halakat fogni, mivel meleg vizű tóról van szó.

Már a legelső hirdetés szimpatikus volt mindkettőnk számára. Nem egy kacsalábon forgópalota, de egy szép kis horgásztanya, nagy 5x5 méteres stéggel a tó bokodi oldalán, viszonylag alacsony 1-1,5 méteres vízállású hellyel, ami a víz hamarabbi felmelegedése miatt tavasszal kánaán. Gyors tárcsázás, egyeztetés és már beszéltünk is a tulajjal, Pali bácsival. Emlékszem elsőre már olyan látvány tárult elénk, hogy talán akkor is megveszünk, ha házikó nincs rajta. A tó teli volt élettel és nem tudtunk betelni szépségével. Ide még akkor is érdemes kijönni, ha az ember nem pecára, hanem egy pici nyugalomra vágyik A bejáratnál vadregényes táj, zöldellő nád, a part felé hátra egy kis stég köszöntött.

Tavasztól-őszig ideális itt úszózni: amur, ponty, compó, kárász, keszeg, süllő, csuka, harcsa is jön.

Az Öreg idő hiányában adja el, keveset tud kint lenni, 30 éve építette saját kezével és azóta pecázik itt. A  csónak is az Ő keze munkája ,amit nekünk adott. Pali bácsi helyi lakos és nagyon jó viszonyt sikerült kialakítani vele, kapott kulcsokat, akkor jön-megy amikor akar, nem kell lemondania a pecáról és nekünk is jó, mert figyel a stégre, sokat segít a felújításban, átalakításban és tanulom tőle a helyi, itt bevált technikákat.


Június derekán már miénk stég, ismét Pali bácsi segít, elintézi nekünk az év közbeni tagfelvételt, a tulajdonváltási okmányokat és a sikeres vizsga után már irány is a víz. Na és itt kezdődnek a gondok. Elfelejthettem azt a kevés tudást amire máshol szert tettem, az máshová kell. Itt nem kell etetőanyagot gyúrni, csontit, gilisztát tűzni, dippelni, aromázni. Itt a jó öreg tengeri az ász, egy-két szem fűzve, rá a horogra. Etetni is csak ezzel, a legjobb ha ázik pár napot, de az sem baj egy kicsit savanykás, enyhén büdös. A cél a stég előtt kb. 70-80 méterenyhén iszapos kb.1,5 m. mély víz, irány a csónak Pali bácsi folyamatosan tanít, próbálja átadni tudását, amiért én roppant hálás vagyok. A csónakba is Ő pattan be elsőre és ül a lapátokhoz, korát meghazudtolva húz, mint a motolla, majd óvatosan az etetendő helyhez navigálja a „lélekvesztőt”, nem dobálja agyon a vizet, csak 2-3 marék kukoricát terít szét etetés gyanánt. Meglepődtem mikor előkerültek a botjai: 2 részes 3 méteres fenekező botok, legalább 35-ös főzsinór vigyorgott a 70-es évekből származó silstar orsón és elég nagy „cápázó” 1-es max. 2-es horog, 80 g-s csepp ólom, egy kis ütköző és egy forgókapocs kb.25 cm25-ős előke és a horog végén egy szem átfúrt kukorica. Határozott mozdulattal juttatja az etetésre a szereléket, én csak kamillázok, de nyugtázom, nekem is lesz rá 30 évem, hogy ennyire megtanuljam.

Ez még nem minden. Jön a kapásjelző, ami mi más, mint egy borosüveg (amit én azóta kólás üvegre cseréltem). A bottól kb. 20 centire leállítva, az üveg nyakára ráakasztva a damil és egy kis csipesz az elejére ha ejtené. Az ember készül drága elektromos kapásjelzővel, ha nem tud mindig a botjai mellett maradni, de itt ez felesleges. Ez a módszer ezen a tavon több évtizedes bevett szokás és nagyon is működik, kapáskor hatalmas csörömpöléssel dől el, mindig tudjuk kinek van kapása a soron és nézhetjük a szép fárasztásokat vagy tudunk egymásnak segíteni.

Ez már annyira belém ívódott, ha itthon felrúgok véletlenül egy szörpös vagy sörösüveget, mindig kiabálok, hogy „kapás !!!” - amitől a nejem frászt kap. Itt jegyezném meg nem elég a kapás jelzőt beélesíteni, nagyon fontos a fék helyes beállítása, mert ha az ember későn eszmél, volt bot, nincs bot. Én tavaly elfelejtettem és egy Balzerem bánta, de amilyen őrült szerencsém van, rá 3 hétre kifogtam egy másik bottal. Azóta tudom, hogy első a fék.

Visszatérve… miután Páli bácsi bedobálta készségeit, azt mondja: ”Csaba, maga jön”. Úgy ötödik alkalomra sikerült is az etetésre dobni, persze a botokat cserélgetni kellett, hogy ne legyünk keresztbe.

Durván egy óra múlva türelmetlenkedni kezdtem, kérdezem az Öreget, hogy nem kéne újra etetni?

Erre Ő Matula bácsi nyugalmával megkérdezi: „Csaba volt kapás?”  Mondom nem.

Erre Ő: „Csak nyugalom, még nem értek ide az etetésre. Ha már elmúlnak a kapások azt jelenti felettek mindent, majd akkor etetünk.” Gondoltam magamban, jó Ő tudja, Ő van „itthon”. … és Ő tudta hisz a következő órában mind a négy boton volt hal, 3 ponty és egy jó feles kárász.

Azóta eltelt pár év, de ha nincs kedvem kísérletezni és hal kell pl. a karácsonykor az ünnepi asztalra vagy csak fogni akarok, majd kíméletesen visszaengedni, ezt a módszert követem. Persze hozzá teszem ez csak folyamatos etetés mellett valósítható meg és bár a víz iszapos én nem használok lebegtetőt.

Tanulság számomra az egészből: nem csak itt, de más vizeken is meg kell keresni a vén öreg rókákat és tőlük kérdezni, tanulni. Nem az a szégyen ha nem tudsz, hanem ha nem kérdezel, ha azt hiszed már mindent megtanultál. A tudást könnyebb és gyorsabb megszerezni, ha azt átadják és nem saját magunk állunk azt kutatni, bár elkerülhetetlen az önképzés is,hogy fejlődjünk.

Üdvözlettel: Keller Csaba a bokodi Dundee    
Írta és fényképezte: Keller Csaba és Keller-Koller Szilvia