Compó országban jártam…
Történt nem is oly rég, hogy egy jó barátom, akivel amúgy évről évre egyre többet horgászunk, meginvitált egy partközeli picker próbára. Próba lesz, bíztam benne, mert hosszú perceken keresztül suttogta a telefonba, lehet fogni mindenféle magyar halat. Dévérkeszeget, kerek pontyot, aranykárászt és sok compót. Ennél a szónál megdobbant a szívem. Gyerekkori kedvenc halammal mára már alig találkozom. Anno, amikor még nem a munkából, hanem az iskolapadból indultunk haverokkal a vízpartra horgászni, még gyakori vendég volt. A Szent László vízfolyáson, a sástövébe vetett hatalmas trágya gilisztacsokor nem maradt sokáig árva. Ez ám az igazi compó csemege, amiért még a legjobb rejtekhelyet is hajlandó volt rögvest feladni. Szép volt, de azok az idők elmúltak, azoknak a gyönyörű doktorhalaknak már nyoma sincs.
A compó
A köznyelv doktorhalnak is nevezi, mert a mendemondák szerint a beteg halak nekidörzsölődnek és a compó nyálkájától begyógyul a sebük. Valami azért lehet benne, mert egyszer egy neves halkutató biológus mesélte, hogy a mostani horogseb és halfertőtlenítő vegyszereket (amiket a bojlisok és finomszerelékes horgászok is egyre gyakrabban használnak) egy mesterségesen előállított halnyálka folyadékkal lehetne helyettesíteni. Eddig ezt nem sikerült előállítani, tegyük hozzá: sajnos.
A compó testét sötétzöldtől aranysárgáig változó igen apró pikkelyek borítják. Testalakja hosszúkás, erőtől duzzadó. Egyes, állandóan hideg (skandináv) országokból érkező fotókon olyan egyedeket is látni, amelyeknek hatalmas csüngő hasuk van. Itthon ilyennel ritkán találkozni. Táplálékát nagy részben az iszapból szerzi, ezért az ilyen típusú vizeket részesíti előnyben. Erős szája körül 2 pár bajusz segíti a csigák, rovarok és lárvák felkutatásában.
A mai napig értetlenül állok a helyzet előtt, miért nem védett országosan ez a gyönyörű hal. Igen, sajnos a compót méltatlanul csak az egyes vizeken védik, pedig a már a megjelenése is olyan erőt és szépséget sugároz, ami alapján minden horgász szemében NEMES halnak kellene lennie.
Visszatérve arra a nevezetes horgászatra, engem nem kellet kétszer invitálni. Igennel válaszoltam, és minden porcikámmal a horgászatra készültem. A hajnali csípős hideget kikerülve majdnem dél volt, amikor megérkeztünk az Etyekre, a Bótpusztai tóhoz. Az előzetes információ szerint, ez a gyönyörű víz már a part mellett is jelentős mélységű, így nem kell bizonygatnia a horgásznak a távdobó technikáját. Kedvemre való ez a horgászat, szeretek csendben ülni, nézni a vizet és várni. Márpedig a partközeli horgászatokat csak csendben lehet eredményesen művelni. Sok ismerős nem is érti miért intem őket csendre amikor hangosan kérdezősködnek a fogás iránt. A horgászat egy csendes sport, ezt tudomásul kell venni. Ehhez még társul, hogy a compó és legtöbb hal igen félős, egy-egy kisebb rajt akár egy nagyobb lábdobbantással a „világ végéig” elkergethetjük. Ne tegyük!
Szóval a partközeli horgászathoz picker kell, méghozzá akár a 2,7-es is elegendő. A rövid bottal is könnyen tudjuk irányítani a halat, valamint előnyünkre van még a szűk nádnyiladékban is. Két lágyspiccű pálcát készítettem elő. Mindkettőre hagyományos szabadon csúszó szereléket állítottam össze, valamint 30 cm-es pókháló vékonyságú előkezsinórra apró, 16-os keszeges horgot kötöttem. Sietősen pakolásztam mindent a helyére. Még a vízpartra érkezéskor két-két marék etetőanyagra öntöttem egy kevés vizet, hogy amíg a felszereléssel bíbelődöm azok szemcséi elkezdjenek puhulni. Természetesen ezt még tovább kellett vizezni, mert szinte por száraz lett. Aroma nélkül, natúr kajával készültem. Két keverék, merőben eltérő tulajdonságokat képviselt. Elsőnek a megszokott édes, fűszeres háttérrel, és hatalmas kontrasztnak a halas, már-már büdös egyveleg. Mára megtanulhattuk a neves horgászoktól, keszeg és fehérhal horgászatban sem kell félnünk az ilyen, emberi orrnak kellemetlen szagú etetőanyagoktól.
Dobtam párat üres kosárral, hogy a télen kiszáradt zsinór picit átvizesedjen. Majd kiakasztottam a klipszet, hogy ha nem is pontosan egy helyre, de legalább egy vonalba horgásszak. Ezt egy minimális, mintegy 5 gombócos alapozó etetés követett, jobbra halas, ballra az édes. A hatodik dobás mindkét boton felcsalizott horoggal repült a vízbe. Az enyhe oldalszél miatt, a zsinórsüllyesztés kicsit lassabban ment, mint szokott. De nem siettem sehova, az egész napot a horgászatra szántam. Az első órában nem is volt kapásom, már kezdte keresni a menekülési útvonalat (másik hely, távolabbi dobások, stb…), amikor barátom szólt, hogy legyek türelemmel. Hideg még a víz, a halknak is idő kell, hogy rátaláljanak a finom falatokra. Mondta ezt könnyen, mert ő már túl volt az ötödik keszegen, gyanúsan a csendet mindig csak „halvisszaengedő” loccsanás zavarta meg. Kénytelen voltam átsétálni hozzá, és kifaggatni, hogy mi a titka.
A szerelékeink teljesen egyformák voltak, mindössze az etetőanyag és horogcsali összeállítása volt eltérő. Pörkölt magvas keveréke sok olajat engedett ki magából, ami a hideg víz ellenére is igen intenzíven csalogatott. A horogra 2 szem döglött csontit szúrt. Mivel nekem az édes-halas kajákon nem volt kapásom, kértem egy marékkal az ő keverékéből. Majd a helyemre érve az egyik botot átcsaliztam és az újonnan szerzett etetővel megtöltött kosárral dobta be. Azonnali kapás volt a válasz. Kisdévér vergődött előttem a vízben. Végre, babonásan adtam az év első halának egy cuppanós puszit és visszaengedtem. A következő kapásra sem kellett sokat várni, megint a „szomszéd kajája” volt népszerű. Két compó követte a keszeget, megérkezett a doktorhal-raj, nem nagyok, de szépek egészségesek voltak. A compó hadat egy-egy kisebb keszeg színesítette. Talán a tízedik halnál járhattam, amikor azt vettem észre, hogy nem az addig megszokott botom spicce kezdett táncba, és jelezte, ott a hal, most kell bevágni. A másik bothoz nyúlva egy erőteljes húzásnak vágtam be, és azonnal tudtam ez nem compó, nem is keszeg lesz, bizony ponty figyelt fel a csalimra a mélyben. A halas-büdös kaja beérett, és odacsalta a bajuszost. Ekkor éreztem, rendjén van minden, minden hal tudja hol a helye, és tudja mi a jó neki. Már csak a nagydévérek hiányoztak a repertoárról. Azok igazi ínyencek, szertik az édeset, de legszebbeket halas kajával is horogra lehet csábítani. Így az horgászatot továbbra is két kajával folytattam. Bár a halas összeállítás nem adott folyamatos kapást, bíztam benne, majd megtalálja az etetést a nagydévér csapat. Éppen egy kisebb keszeget fárasztottam, amikor lenézve meghökkenve láttam a második botom is karikában, mert valami húzza befele a spiccet. Gyors csévélésre váltottam, majd a röptetet keszeg ugyan azzal a mozdulattal vissza „huppantottam” a vízbe. A következő másodpercben már a nagyhalas „cejg” volt a kezemben, a végén meg összetéveszthetetlen ellenállás és fejrázás, amit egy lapát dévér produkált. Bejött a számításom. Bár így működne minden elképzelésem, morfondíroztam magamban…
Nyert a compó, darabszámban mindenképpen. De hisz ez is volt a célom, hogy ezeket a nyálka miatt kézzel megfoghatatlan sötétzöld jószágokat horogra csaljam. A kiskeszegek, a két ponty, a lapátnyi dévér már csak hab volt a tortán. Persze azok is legalább annyira becsesek a szememben, mint doktor úr. Doktor úr kérem, vigyázzon magára, nőjön nagyra!
Írta: Kocsis László
Fényképezte: HGYG és a szerző
