Rudi, a vízi szörny

Kicsi lányomat, aki már nem is olyan kicsi, csak nagyritkán tudom rávenni egy kis horgászatra. Történt legutóbb, amikor feederezni voltam a dömsödi csatornán, hogy a hajnali órák kapástalanságát egy spiccbottal próbáltam lazítani. A parttól pár méterre bedobtam egy marék etetőanyagot, majd párszor ráúsztattam a csalit. Meglepődve tapasztaltam, hogy szépen sorakoznak a keszegek, testesebb kárászok és kölyök balinok a két szem csontkukacért. Egy dobás egy hal, na, ez kell a gyereknek!

Pár napra rá, reggel, még a kánikulát megelőzve ballagtunk a vízpart felé. Azon a helyen ahol nemrég próbálkoztam már, más is vallatta a vizet. Így onnan nem messze ültünk le. 

• Figyelj kislányom, mindennek az alapja az etetőanyag. Ezzel kell kezdeni a horgászatot.

Mondtam, s figyeltem a felcsillanó tekintetét.

• Én gyúrhatom meg?

Jött a kérdés. S már öntötte, keverte és vizezte is volna.

• Azért nem kell kapkodni.

Óvatosan vizet merítettem. A zacskókat kinyitva előkészültem a „kutyuláshoz”. Egy kicsi keszeges, finoman aromás etetőanyag (Bream, Roach, Gardons), hozzá kevés édes aroma (hogy aktív legyen) és egy marék föld (pl. lösz). Más nem is kell, csak egy kis víz, meg pár perc.

• Milyen halat fogunk ma?
• A csontkukacot én tűzöm a horogra?

Záporoztak a kérdések folyamatosan, alig tudtam válaszolni. Kicsit fékezve a lendületet a kezébe adtam egy közepes hosszúságú, könnyű apróhalas spiccbotot.

• Na, most megmérjük a vízmélységet.
• De ugye nem kell bemenni a vízbe a halak közé? (Kontrázott egyből.)

Egyszerűen felakasztjuk a mélységmérő súlyt a horogra, majd belóbáljuk magunk elé. Emeld óvatosan, látod most jó, éppen kint van az úszó antennájának teteje. Így jó lesz. Megkezdhetjük az etetést.
Az etetőanyaghoz adnunk kellett még pár csepp vizet, hogy jól tapadjon. Ezt meghintettem egy marék csontkukac és pinki keverékével. Majd készre gyúrtam tíz, nem túl nagy, amolyan egykezes gombócot.

• A botot a tartóba kell tenni, majd felállva kell dobni.
  
  

Oktatom a leányzót. Ami ez után következett azon még mindig nem tettem túl magam, mind a tíz gombóc egy helyre esett a vízbe. Ekkor gondolkodtam el, minek magyarázok én megállás nélkül…

• Na, gyerünk, tűzzünk két szem csontit a horogra!

Sürgettem a horgászat hevében égve. Ezt már megtanulta, anno a sukorói pályán, amikor küszözni jártunk.

• Ezt nem lehet elfelejteni.

Csitít, amikor segíteni próbálok. S, már dobja is az érzékeny szereléket a vízbe. Azonban az úszó nem állt be:

• Halkan megjegyzem, kapásod van.

Mondom, majd ő megemeli a botot, s lám a végén ott csimpaszkodik egy hatalmas küsz.

• Itt vannak a küszeid.

Nyugtázom mosolyogva. Majd gyorsan elmagyarázom, hogy ha most összehúzzuk az ólmozást, akkor a szerelék gyorsabban süllyed, és nem fogja meg az apróhal. Nem telt el öt perc ismét kapás volt, olyan igazi elhúzós. Csendben figyeltem mit fog csinálni. A bevágás után egyből a felszínre huppant a harmincdekás dévérkeszeg.

• Óvatosan húzd, mert vékony az előke, meglátod el fog szakadni.

Szákolás után a halat a szákból a vízbe engedtük. Fröcskölt egyet, és el is tűnt.

• Mindig visszaengedjük?

Jött a kérdés, de válaszolni nem volt lehetőségem, máris repült a kézbe a következő tenyeres keszeg. Jöttek szépen sorban, mint az óvodások. Néha a nagy egyhangúságot egy termetesebb kárász koma törte meg. Míg nem valami furcsa dolog történt:

• Apa! Elakadtam.

Azonnal odaléptem, majd elkértem a botot. Nem akadó volt az, hanem egy valóságos víz alatti szörny. Meg sem érezte a horgot, mintha mi sem történt volna, úgy úszkált előttünk. Aztán amikor keményebbre fogtam a botot, akkor gondolt egyet, és mint a villám, úgy úszott tova.

• Elvitte az előkénket.
  
  

Konstatáltam halkan, s már láttam, a lányom mennyire várta a következő nagy halat. Megnyugtattam, lesz még itt, nem is egy. De arra, ami következett nem is mertem volna gondolni. A nagy hal, akit ott el is kereszteltünk „Rudinak”, nem rendezte át a terepet, mert a keszegek újult erővel támadtak. Aztán ismét egy nagyobb hal került a horogra. Többször megpróbált kitörni, de a gerinces spiccbot őt meg tudta állítani.

• Kisponty, olyan kilós forma. A tápláléka miatt ilyen sötét színű.

Magyarázom, s közben egy hal erejéig elkértem a kezéből a botot. Ezt kihasználva, a nagy munkára gyorsan megivott egy jó adag teát. Hatalmas szusszanásból azt vettem ki, hogy szerinte ez a horgászat nagyon munkás, kemény meló.

• Kész vagyok! Jöhetek vissza?
• Persze. Gyere, hátha van még itt kisponty.

Volt is, mint a mesében. Aztán mivel az etetőanyagunk az utolsó morzsáig elfogyott, szorgalmaztam, hogy csúzlival kevés csontkukacot lőjünk be. Ennek hatásaként megjelentek a kisbalinok előttünk. A behulló férgekre szinte rárontottak, s húzták, vonták azt. A gyerek is élvezte, mert a horgon is jól harcoltak.

• Apa! Ezek nem tudnak harapni?
• Nem, bár ragadozó, az embert nem harapja meg. Fogd meg bátran.

Biztattam, és elmagyaráztam, hogy ezeket miért kell visszaengedni, milyen szabályok védik őket. Aztán valahogy megint előkerült Rudi, a megfoghatatlan.

• Szerinted, visszajön még ma?

Kérdezte csillogó szemmel, megnyugtattam, ezzel a felszereléssel nincs esélyünk megfogni. Ahhoz más technika kellene. Persze visszajött, ha nem is ő, de valami bandatársa. Ugyan úgy történt, azzal a különbséggel, hogy egyből tudtuk, ez nem egyszerű elakadás. Persze ez a hal is annak a rendje-módja szerint meglépett.

• A szörny volt az, biztosan, csak az lehetett. Nem is baj, hogy most nem fogtuk meg. A szákba biztosan nem fért volna bele.

Ábrándozott, miközben nyugtattam, egyszer visszatérünk. Egy igazi szörnyvadász felszereléssel, és elkapjuk a grabancát. Mivel minden csalink elfogyott, ezért lassan elkezdtem pakolni.

• Csak pakolj nyugodtan, addig még had pecázzak.

Ha halat nem is adott az utolsó negyed óra, de reményt igen. Egyszer visszatérünk, és megfogjuk Rudit, a vízi szörnyet!

Kocsis László